Epilepszia, ill. epileptikus krízis és azok jellemzői

Az epilepszia nem egy furcsa állandó betegség, hanem – mint a gyakori epileptikus rohamoknál – egy krónikusan visszatérő „gyógyulási konstelláció".

Az epileptikus roham, avagy az epileptikus krízis egy tónusos-klónusos görcsroham a vagotónia mélypontján, a gyógyulási fázisban, egy motorikus konfliktust követően. Egy ilyen konfliktust mindig egy súlyos konfliktusélmény, egy ún. DHS (konfliktussokk) előz meg.

Minden motorikus bénulásnál – éppúgy, mint a vázrendszernél vagy a szenzoros bénulásoknál – figyelembe kell vennünk az érintett személy bal és jobbkezességét (tapsteszt): jobbkezes nőknél/férfiaknál a jobb oldal minden izmának a partnerhez, a bal oldali izmoknak pedig a gyermekekhez vagy a saját édesanyjához van köze. A balkezes nőknél/férfiaknál mindez fordítva van. Kétoldali bénulásoknál mindig mindkét csoport érintve van a DHS-nél, legalábbis gondolatban. Csak azok az események képeznek kivételt, amelyeknél véletlenül lokálisan érintett egy bizonyos izom, pl. egy balesetnél. Ennek akkor természetesen nincs köze sem a gyerekekhez vagy édesanyához, sem a partnerhez. A speciális konfliktustartalom a konfliktust kiváltó félelem, mégpedig az, hogy valami/valaki elől nem tudunk elmenekülni vagy kitérni. Egy kisgyermek egy oltásnál motorikus konfliktust szenved el, amikor egy törölközőbe becsavarják és „megbilincselik".

Így minden egyes izomnak, izomcsoportnak megvan a saját konfliktusjelentése: a láb külső, nyújtó felével löki el pl. a jobbkezes férfi a partnert, a belső, hajlító oldalával pedig átkarolja őt. A motorikus konfliktus intenzitásától függően növekszik a motorikus bénulás, vagyis egészen addig nincs motorikus impulzus, ameddig fennáll a konfliktusaktivitás. Érintettek lehetnek egyes izmok, izomcsoportok vagy teljes végtagok.

A nagy veszély ilyenkor mindig abban rejlik, hogy a páciensek többnyire a diagnózis-sokk miatt átélnek egy második motorikus konfliktust – főképp a lábakra vonatkozóan, mert azt mondják nekik, hogy lehet, hogy egy életen át kerekes székhez lesznek láncolva, pl. a szklerózis multiplex diagnózisakor. Ebből a konfliktusból aztán a páciensek rendszerint soha többé nem szabadulnak.

A bénulással született gyermekek is elszenvedtek a méhen belül egy súlyos DHS-t, amely a motorikus központba csapódott be.

Messze a leggyakoribb embrionális konfliktus ennél az esetnél a körfűrészkonfliktus. Nekünk, embereknek ugyanolyan velünk született kódjaink vannak, mint az állatoknak. Évmilliók óta ugyanabban a földzónában élünk, mint az oroszlán vagy más ragadozók. Az oroszlán üvöltése nekünk embereknek egy vészjelzés. Ez velünk született, sőt, már a magzat is felismeri az oroszlánüvöltést és ettől rettentően nyugtalanná válik. A körfűrészünk nagyjából egy ragadozó üvöltését és fújtatását imitálja. Civilizációnkban a várandós édesanyja már teljesen elveszítette az ösztöneit. Gyanútlanul odaáll egy működő körfűrész mellé és még maga is fűrészel, nem sejtve, hogy ezáltal a testében lévő gyermeke iszonyatos pánikba került, mert semmi mást nem tud feltételezni, minthogy az édesanyját a következő pillanatban felfalja egy oroszlán - a magzattal együtt. És így látjuk a születés után a motorikus vagy szenzoros bénulást ill. a kettő kombinációját. Az agyunkba ezek a civilizációs zajok egyszerűen még nincsenek beprogramozva és így azokat a filogenetikai (leszármazási mintázatokat feltáró módszertan) alkalmazkodásunk során emléknyomként beprogramozott veszélyekkel társítjuk őket.

A DHS mindig a konfliktus aktív fázisának a kezdete és egyben minden egyes betegség kezdete. Ezért fontos, hogy mindig visszatérjünk a DHS-hez. Minden megbetegedés, amelynek konfliktusmegoldása van, két fázisra van bontva: egy KA-fázisra és egy MK-fázisra. Ezen kívül minden MK-fázisnak – amennyiben nem szakítja meg egy konfliktus-aktív visszaesés –, van egy epileptikus vagy epileptoid krízise a vagotónia legmélyebb pontján.

Mindig egy agyi ödéma váltja ki a motorikus konfliktust követő, és minden egyes gyógyulási folyamatra jellemző gyenge, vagy erős és drámai epileptikus görcsrohamot. Az epileptikus vagy epileptoid krízis azt jelenti, hogy az organizmus saját maga állítja meg az ödémát, annak enyhítése érdekében ellenszabályozza azt.

Ha tehát a motorikus konfliktus megoldódik, akkor a céltáblagyűrűk az agyban ödémásak lesznek. Ezáltal ebben a megoldást követő fázisban (MK-fázis) a motorikus funkció átmenetileg látszólag ismét rosszabbodik. Ezen kívül kontrollálatlan rángások jelentkeznek. Mindig kialakul egy epileptikus görcsroham is izomgörcsökkel kísérve. Ezek a kortikális epileptikus krízisek, melyek egy a nagyagykéregben keletkezett Hameri gócból indulnak ki, kiterjedhetnek az egész motoros agykéregre és tónusos-klónusos görcsöket eredményezhetnek. Ez okozhat nyelvelharapást, szájhabzást, akaratlan ajak- és nyelvmozgást stb.

Az epileptikus görcsroham vagy az epileptikus krízis lényegében a szervezet sokkos állapotának megszüntetése, melynek célja a Hameri góc intra- és perifokális ödémájának kipréselése, mert különben a megfelelő reléközpont a túlméretes ödémába csaknem belefullad, ami azt jelenti, hogy a funkció nincs biztosítva. Ez a renormalizációhoz vezető út fordulópontja, egy a természet által intézett mintegy pszichológiai és kötelező konfliktuskiújulás a gyógyulási fázis közepén, kvázi képzeletbeli. Ebben az epileptikus krízisben a páciens rövidített idő alatt újra átéli a konfliktus-aktív fázis teljes biológiai konfliktusát. Ezáltal eléri a szervezet, hogy az ödéma kipréselődik és a helyreállítás a vizelet-kiválasztási fázis útján (ún. pisi-fázis) irányíthatóvá válik. Ettől kezdve a szervezet megint a normalizációra törekszik, vagyis az epileptikus krízis után lassan visszatér az ingerületátvitel. Téves az a régi elképzelés, miszerint ezeknél az epileptikus rohamoknál az agysejtek károsodnának. Tény, hogy az érintett Hameri góc az agyban fokozatosan behegesedik, ami persze az összes többi Értelmes Biológiai Különprogramnál (ÉBK) gyakori kiújulásokkal ugyanúgy megtörténik. Hogy milyen felelőtlenül és bután jártak el az agysebészeink ezzel a maguk választotta tudással, mutatja a tény, miszerint szerte az országban próbáltak „epileptikus gócokat" kioperálni, ami azután többnyire az érintett izomcsoportok helyrehozhatatlan bénulásához és a hegesedés által kiváltott epilepsziához vezetett. Amikor egy betegnek két motorikus konfliktusa van két szemközti agyféltekéjén, akkor ő nem csak skizofrén konstellációban van, hanem gyötri őt egy motorikus kényszerképzet is. Ez azt jelenti, hogy gyakran van egy tikkje, miszerint mindig tesz egy bizonyos mozdulatot, ill. egy bizonyos szituációban, amelynek köze van a konfliktushoz, egy önmagában látszólag értelmetlen motorikus cselekedetet hajt végre, ami azonban érthetővé válik, ha mindkét DHS-t ismerjük.

Azon túl, hogy a motorikus biológiai konfliktusok MK-fázisaiban mindig megjelenik egy epileptikus krízis, alapvetően a teljes gyógytudomány minden betegségénél is előfordul egy epileptoid krízis. Az epileptoid jelentése: hasonló az epilepsziához. Az epileptoid kríziseknél nincsenek tónusos-klónusos görcsrohamok, mint a motorikus konfliktusoknál, hanem minden biológiai konfliktusfajtának és betegségtípusnak van egy saját, egészen speciális epileptoid krízisfajtája. A szenzoros konfliktusok konfliktustartalma az a félelemérzés, hogy „nem tudok érezni" (ami a természetben többnyire halálos), valamint „a testi kontaktus elvesztésétől való félelem", illetve „az elhagyatottságtól való félelem".

A természet évmilliók során kifejlesztette a sokkállapotot és annak terápiáját is. Minden egyes betegséghez tartozik egyfajta bizonyos megoldási fázist követő tünet, amely a konfliktusmegoldástól kezdődik. A csúcspont, ill. az ellenszabályozás kezdetének ezt a rövid fázisát nevezzük epileptikus vagy epileptoid krízisnek. Ezt az eseményt a koszorúérfekélyesedésnél szívinfarktusnak nevezzük. Eközben természetesen tudatában vagyunk annak, hogy a gyógyulási fázisnak megvannak a veszélyei is.

Például a szívinfarktusnál egy több, mint 9 hónapig tartó konfliktusnál a bécsi szívinfarktus-tanulmányunk szerint a nyugati orvosi kezelés mai állása szerint a túlélési esélyek egyértelműen megszűnnek.

A konfliktusfeloldást követően 3-6 héttel minden betegnél megjelent az epileptikus krízis. Egyetlenegy olyan páciens sem élte túl, akinek 9 hónapnál hosszabban tartó „birtokvesztés-konfliktus"-a volt, amelynek mindenesetre feltétele a „normális" konfliktusaktivitás.

Jóllehet ez jelentősen csökkenthető, ha a kezelést már az elején, tehát az epileptoid krízis, ill. a szívinfarktus előtt a 3-6 hetes vagotóniában el tudják kezdeni és kortizon segítségével, a fej hűtésével az agyi ödémát képesek megfékezni. Így a szívinfarktus általi halandóság minden további nélkül kevesebb, mint a felére csökkenthető.

A gyógyulási fázisban minden ödémának van egy csúcspontja vagy ún. fordulópontja. Ha a páciens túléli ezt a krízist és az állapota stabil marad, vagyis hogy pánik- és konfliktuskiújulás-mentes lesz, akkor a páciens többnyire az egész betegségét túléli.

Az orvos számára a megoldási fázis általában sokkal nagyobb nehézséget jelent, mint a konfliktus-aktív fázis. Azon kívül, hogy a beteggel meg kell értetniünk, hogy az eddig rosszként felvázolt tünetek immáron a legtöbb esetben üdvözölendők, valós orvosi krízisek is előfordulnak, melyeket át kell vészelni.

Gondoljunk például a leukémia gyógyulási fázisának első felére vagy az epileptoid krízisekre, amelyek most gyógyszeresen is új kihívás elé állítanak minket, mert eddig, ha egyáltalán ismertük őket, akkor is csak más címke alatt, vagy teljesen félreértelmezve. A gyógyszerek egész készleteit tekintve, amelyeket ma általában minden páciensnek felírnak a hagyományos kórházakban, többnyire egy doktor sem tudja már, hogy mit, mikor, hol és hogyan hatnak. Hiszen alapjaiban voltak totális tévedésben!

A Germán Gyógytudományban lelki, agyi és szervi szinten mind a konfliktus-aktív fázisban, mind a gyógyulási fázisban fellépő tüneteknek pontosan meghatározott kritériumai vannak. A két fázison kívül mindhárom szinten tipikus tünetek jelentkeznek az epileptikus vagy epileptoid krízisben, melyek minden megbetegedésnél egy kicsit eltérnek egymástól, ugyanakkor az agyi és szervi tüneteket és persze a lelki és vegetatív tüneteket tekintve minden megbetegedésnek speciális jellemzői is vannak.

Az epileptikus vagy epileptoid krízis sok nagyagykérgi konfliktusnál a biológiai konfliktus folyamatának legveszélyesebb pillanata, pl. az ún. szívinfarktus, a tüdőembólia, a pneumónia oldódása (tüdőgyulladás), az "elválasztás-konfliktus"-t követő absence stb. Némely betegség lefolyásában a megoldási fázis még sokkal veszélyesebb, mint a konfliktusnak az aktív fázisa. A megoldási fázis megelőző enyhítésének ezért döntő jelentősége van. A Germán Gyógytudomány egy szigorúan logikus és összefüggő természettudomány, de egyidejűleg minden tudomány közül a legemberibb és legfelelősségteljesebb, a páciens és az orvos számára egyformán jól érthető. Csupán 5 biológiai természeti törvényen alapul – ellentétben az eddigi hipotetikus orvostudománnyal.

Fordította: Koszter Edit

Rövid információ - Dr. med Ryke Geerd Hamer

A Germán Gyógytudomány szerint a leukémia nem betegség, hanem a vérképzésért felelős csontvelő gyógyulási fázisa.

Alapjában véve a csontvelő kétféleképpen sérülhet meg: Az egyik módja egy általános mérgező vagy például radioaktív sugárzás általi sérülés (l. Csernobil). A másik a csontvelő gyógyulása, melyet leukémiai reakciónak nevezzük. Eközben a csontvelő sok éretlen vörös- és fehérvérsejtet termel, vagyis éretlen erythrocytákat és leukocytákat. A legéretlenebb leukocytákat (leuko)-blasztoknak (a sejtfejlődés éretlen alakja) nevezzük.

Mivel nagy mennyiség termelődik ezekből a blasztokból, a nyugati gyógyászat szent meggyőződése ennek rosszindulatú volta. Pedig ezek semmi esetre sem rosszindulatúak; még soha senki nem figyelhette meg osztódási képességüket, sőt ellenkezőleg: néhány napon belül újra lebomlanak (a máj leépíti őket), más szóval csak „kirakati példányok", melyek azonnal kivonásra kerülnek a forgalomból, következésképpen nem tehetnek kárt a szervezetben.

Régen az volt az általános vélemény, hogy ezek a blasztok, melyek nagyobbak, mint az erythrociták, eltömíthetik a vérereket. Ez is egy téves nézet, mivel a leukémiás gyógyulási fázisban (vagotónia) a vérerek átmérője három-négyszeresére tágul, úgyhogy ebből a szempontból semmilyen veszély nem áll fenn. Hisztopatológus még soha nem látott ilyen blasztok általi eltömítődést.

Az a vélemény is téves, miszerint a leukémiás fázisban túl kevés a normális leukocyták száma: mert nem számít, hány normális leukocytát vagy blasztokat találunk, a páciensnek mindig 5.000-10.000 „normális" leukocytája van, ami a hígulást tekintve még az elegendőnél is több.

Mérgező vagy radioaktív sugárkezelést követően a károsodástól függően a leukocytaszám jóval az egymillió fölé is emelkedhet, de ez a gyógyulási fázisban képes magától beállni a normális értékre. Ez a fajta sérülés a biológiában gyakorlatilag szinte sohasem fordul elő, de az ilyen vérkép semmiben sem különbözik attól a vérképtől, amely a biológiai „önleértékelés-konfliktus" által keletkezik és amit a következőkben röviden meg fogunk tárgyalni. Itt is a leukémiai fázis a gyógyulási fázis. A károsodás az ezt megelőző, ún. konfliktus-aktív fázisban következik be.

A konfliktus-aktív fázis egyúttal az osteolysis-fázis. Ebben a konfliktus-aktív fázisban képződnek az osteolysisek, vagyis a csont elmésztelenedik és csontszövetvesztés következik be. Ebben a fázisban termel a szervezet kevesebb vörös- és fehérvérsejtet.

Ezt anaemiának nevezzük. Alapesetben tehát az anaemia (vérszegénység), az osteolysis (a csont elmésztelenedése) és a konfliktus-aktív fázis egy biológiai „önleértékelés-konfliktus"-nál egy és ugyanaz. Ebben a konfliktus-aktív fázisban mindig a nagyagy fehérállományában találjuk meg az ehhez a konfliktushoz tartozó ún. céltábla-konfigurációt.

Az önleértékelések egy részét a valóságban nem tudjuk megoldani, pedig embernél és állatnál talán ez a leggyakrabban előforduló konfliktus. Az egyed belehal az anaemiába és a csont elmésztelenedésébe. A leukémiás fázisban a magas leukocytaszám utal arra, hogy túl sokáig tartott a konfliktus, de végül mégis megoldódott. Az agyban jelenkező ödéma ilyenkor a konfliktus méretétől függően lehet nagy kiterjedésű, és ha ennek nem tulajdonítunk komoly figyelmet, ill. ha nem teszünk ellenlépéseket különféle gyógyszeres kezeléssel (ami a nyugati gyógyászatban általában nem szokás), ez komplikációkat okozhat, esetleg az agykóma veszélye is fennállhat.

Ahogy minden rákos megbetegedést követő gyógyulási fázis tünetei tipikusak, úgy a leukémia tünetei is azok. A páciensnek van étvágya, gyenge és fáradt, gyakran belázasodik, és a gyógyulás első fázisában jelentősen csökken az erythrocyták és a leukocyták száma az erek tágulása (ez jellemző a vagotóniás, gyógyulási fázisra) és a vér szérummal történő hígulása folytán.

A páciensnek ezzel egyidőben gyakran nagy fájdalmai vannak a periosteum (csonthártya) azon pontjának feszülése miatt, ahol az osteolysis keletkezett, mely helyen már elkezdődött a rekalcifikálódás (a csont visszaépülése). Az anyatermészet a fáradtságnak értelmet adott ezzel a fázissal: az egyed, ember vagy állat lehetőleg maradjon nyugton és pihenjen, mert az ödéma általi belső nyomás miatt megfeszül a csonthártya, eltolja a csonttól, ezáltal a csontnak ebben a fázisban néha már alig van meg az a tartása, melyet addig a bandázsként szolgáló csonthártya biztosított neki.

Ezért vigyázzunk ebben a fázisban, mert többnyire a felnőtteknél fennáll a csonttörés, főként a combnyak-osteolysis veszélye!

Kisgyermekek esetében a csont elmésztelenedése javarészben általános kiterjedésű, merthogy általánosságban értékelik le önmagukat, például: „Az anyukám nem szeret már engem, már csak a kistestvéremmel törődik." Ezért a gyermekeknél szinte alig várható csonttörés.

Az akadémiai orvostudományban nem foglalkoznak sem a betegeik agyával, sem pedig a lelkével. (Niethammer, gyermekgyógyász professzor szerint: „A gyermekeknek, de leginkább a csecsemőknek még egyáltalán nincsenek is konfliktusaik."). Ők abból az őrült elképzelésből indulnak ki, hogy a leukocyták számát mesterségesen azonnal meg kell emelni. Az anyatermészet ezt magától is megteszi, de csak akkor, amikor az osteolysis már rekalcifikálódott, vagyis miután már meggyógyult. Teljesen természetes, hogy ezalatt az idő alatt lelkünk sebei begyógyulnak és helyreáll az agy érintett ödémás területe is. Ha az akadémikus gyógyítók egy megoldási fázisban lévő osteolysissel találják szemben magukat, osteosarcomáról beszélnek. Gyakorlatilag minden leukémiás gyógyulási fázis egy kisebb vagy nagyobb, sőt több osteosarcomának felel meg. A páciens szerencséje, hogy ezekről általában nem állítanak fel diagnózisokat.

A leukémia különféle fajtái: myeloid, lymphoid és monocytás leukémia.

Ezeket régen szigorúen megkülönböztették egymástól, viszont amióta tudjuk, hogy rendszerint ugyanabban a gyógyulási fázisban váltakoznak, már nincs akkora jelentősége.

Krónikus leukémia: egyszerűen csak annyit jelent, hogy az „önleértékelés-konfliktus" és annak megoldása újra és újra ismétlődik.

Myeloid leukémia: azt jelenti, hogy a vér differenciáldiagnózisában a myelocytákat minden kétséget kizáróan a leukocyták össztömege, vagyis leukoblasztok (éretlen leukocyták) alkotják. Mint említettem, régen a besorolásuk nagyon szigorú volt. Időközben már tudjuk, hogy recidívától recidíváig válthatják egymást a leukémia egyes fajtái, és hogy vannak „vegyes leukémiák", a myeloid és lymphoid leukémia keveréke.

Lymphoid leukémia (heveny nyiroksejtes fehérvérűség): a perifériás vérekekben a leukocyták főleg, vagy csak lymphoblastokból állnak. De itt is érvényben van az alábbi szabály: létezik vegyes, myeloid/lymphoid leukémia, vagy váltakozva követhetik egymást recidívától recidíváig.

Monocytás leukémia: a leukocyták túlnyomórészt vagy teljes egészében éretlen monoblastokból állnak.

Lymphoblastos leukémia: a perifériás erekben és a csontvelőben zömmel lymphoblastokat találunk. A „lympho" (nyirok) nevet azért kapta, mert eredetileg azt hitték, hogy ezeket a blasztokat a nyirokcsomók termelik. Nem egy fix fogalom a lymphoblastos és a myeloid blastos leukémia, mert a megjelenési formájuk változhat. Az éretlen lymphocytát nevezzük blasztnak.

A legártalmatlanabbnak tekintették régen az ún. krónikus vagy öregkori leukémiát és a kisgyermekeknél a lymphoid leukémiát. Az óriási tévedésben két apró igazság lapult. Tragikus módon ma kb. 30-40-szer annyi leukémiát diagnosztizálnak, mint korábban (noha valójában még ennél is több lenne). Alapjában véve minden lumbágó (hirtelen derékfájás) is egy kis leukémia.

Hajdanában egyetlen gyermekorvosnak sem jutott volna eszébe, hogy csontvelő punkciót hajtson végre egy lymphoid gyermekleukémiánál. Három és több hónapra rá további ellenőrzéseket végeztek, majd megállapították, hogy eltűnt a leukémia.

Az akut és a krónikus leukémia között az a különbség, hogy az egyiknél egyszer, a másiknál többször egymás után fut le a konfliktus. Ennek tudatában tulajdonképpen már senkinek, de főképp gyermekeknek nem kell már többé meghalnia leukémiában. Ha a páciensnek átmenetileg fájdalmai vannak, fáradt és gyenge, akkor is azt mondjuk rá, hogy „szerencsés, mert leukémiás".

Csontfájdalomra kemót és morfiumot adni kész elmebaj és ellentmond mindannak, amire az anyatermészet ezeket az értelmes tüneteket kitalálta. A mostani akadémiai gyógyászat ostobasága abban rejlik, hogy az éppen helyreállított sérült csontvelőt még jobban rongálja és többszörös kemoterápiával véglegesen olyan iszonyatos mértékben károsítja, hogy azután már egyáltalán nem tud meggyógyulni.

A csontvelő-átültetés teszi fel a koronát az elmebajra. A folyamat során a beteg csontvelőjét egy kemo"terápiával" teljes mértékig elpusztítják. Ezt követően egy idegen donor csontvelősejtjeit (néha az ún. teljes remissziós fázisban lévő csontvelőt) abban a reményben fecskendezik be az érpályába, hogy az majd a lerombolt csontvelőben nő, mint a gomba.

Soha egyetlen tudós nem tudta még rögzíteni, hogy egy rádioaktív sugárral kezelt csontvelősejt valóban a vérből a csontvelőbe vándorol és ott növekedésnek indul. Ellenkezőleg, az idegen sejteket gyorsan leépíti a szervezet és hamarosan teljesen lebomlanak. Ezt a betegeknek csak egy töredéke éli túl: csak azok, akiknél a csontvelő sugárkezelése valamilyen oknál fogva nem volt tökéletes, és így a saját csontvelő képes volt regenerálódni. Ha mindennek horderejét megértitek, tisztában lesztek azzal, hogy miért nem mer egyetlen professzor sem Hamer ellen kiállni és aligha van professzor, aki ezt az esztelenséget művelné saját hozzátartozóival.

Prof. Winkler, az akadémiai orvostudomány münsteri leukémiai központjának professzora nyilatkozott a Spiegel c. hetilapnak: ... „Ugyan négy héttel a kemoterápiás kezelés után már nem találunk a mikroszkóp alatt rákos sejteket, ennek ellenére még további öt hónapig kell vakrepülésben terrortevékenységet folytatnunk. Ezt az intenzív kezelést követi még egy 18 havi tablettakúra." Ez egy onkológus véleménye. (Spiegel, 47/1991, 336. old.)

Segítsetek véget vetni ennek az elmebajnak!