„Szerencse a leukémiában" a Germán Gyógytudomány szemszögéből

Rövid információ - Dr. med Ryke Geerd Hamer

A Germán Gyógytudomány szerint a leukémia nem betegség, hanem a vérképzésért felelős csontvelő gyógyulási fázisa.

Alapjában véve a csontvelő kétféleképpen sérülhet meg: Az egyik módja egy általános mérgező vagy például radioaktív sugárzás általi sérülés (l. Csernobil). A másik a csontvelő gyógyulása, melyet leukémiai reakciónak nevezzük. Eközben a csontvelő sok éretlen vörös- és fehérvérsejtet termel, vagyis éretlen erythrocytákat és leukocytákat. A legéretlenebb leukocytákat (leuko)-blasztoknak (a sejtfejlődés éretlen alakja) nevezzük.

Mivel nagy mennyiség termelődik ezekből a blasztokból, a nyugati gyógyászat szent meggyőződése ennek rosszindulatú volta. Pedig ezek semmi esetre sem rosszindulatúak; még soha senki nem figyelhette meg osztódási képességüket, sőt ellenkezőleg: néhány napon belül újra lebomlanak (a máj leépíti őket), más szóval csak „kirakati példányok", melyek azonnal kivonásra kerülnek a forgalomból, következésképpen nem tehetnek kárt a szervezetben.

Régen az volt az általános vélemény, hogy ezek a blasztok, melyek nagyobbak, mint az erythrociták, eltömíthetik a vérereket. Ez is egy téves nézet, mivel a leukémiás gyógyulási fázisban (vagotónia) a vérerek átmérője három-négyszeresére tágul, úgyhogy ebből a szempontból semmilyen veszély nem áll fenn. Hisztopatológus még soha nem látott ilyen blasztok általi eltömítődést.

Az a vélemény is téves, miszerint a leukémiás fázisban túl kevés a normális leukocyták száma: mert nem számít, hány normális leukocytát vagy blasztokat találunk, a páciensnek mindig 5.000-10.000 „normális" leukocytája van, ami a hígulást tekintve még az elegendőnél is több.

Mérgező vagy radioaktív sugárkezelést követően a károsodástól függően a leukocytaszám jóval az egymillió fölé is emelkedhet, de ez a gyógyulási fázisban képes magától beállni a normális értékre. Ez a fajta sérülés a biológiában gyakorlatilag szinte sohasem fordul elő, de az ilyen vérkép semmiben sem különbözik attól a vérképtől, amely a biológiai „önleértékelés-konfliktus" által keletkezik és amit a következőkben röviden meg fogunk tárgyalni. Itt is a leukémiai fázis a gyógyulási fázis. A károsodás az ezt megelőző, ún. konfliktus-aktív fázisban következik be.

A konfliktus-aktív fázis egyúttal az osteolysis-fázis. Ebben a konfliktus-aktív fázisban képződnek az osteolysisek, vagyis a csont elmésztelenedik és csontszövetvesztés következik be. Ebben a fázisban termel a szervezet kevesebb vörös- és fehérvérsejtet.

Ezt anaemiának nevezzük. Alapesetben tehát az anaemia (vérszegénység), az osteolysis (a csont elmésztelenedése) és a konfliktus-aktív fázis egy biológiai „önleértékelés-konfliktus"-nál egy és ugyanaz. Ebben a konfliktus-aktív fázisban mindig a nagyagy fehérállományában találjuk meg az ehhez a konfliktushoz tartozó ún. céltábla-konfigurációt.

Az önleértékelések egy részét a valóságban nem tudjuk megoldani, pedig embernél és állatnál talán ez a leggyakrabban előforduló konfliktus. Az egyed belehal az anaemiába és a csont elmésztelenedésébe. A leukémiás fázisban a magas leukocytaszám utal arra, hogy túl sokáig tartott a konfliktus, de végül mégis megoldódott. Az agyban jelenkező ödéma ilyenkor a konfliktus méretétől függően lehet nagy kiterjedésű, és ha ennek nem tulajdonítunk komoly figyelmet, ill. ha nem teszünk ellenlépéseket különféle gyógyszeres kezeléssel (ami a nyugati gyógyászatban általában nem szokás), ez komplikációkat okozhat, esetleg az agykóma veszélye is fennállhat.

Ahogy minden rákos megbetegedést követő gyógyulási fázis tünetei tipikusak, úgy a leukémia tünetei is azok. A páciensnek van étvágya, gyenge és fáradt, gyakran belázasodik, és a gyógyulás első fázisában jelentősen csökken az erythrocyták és a leukocyták száma az erek tágulása (ez jellemző a vagotóniás, gyógyulási fázisra) és a vér szérummal történő hígulása folytán.

A páciensnek ezzel egyidőben gyakran nagy fájdalmai vannak a periosteum (csonthártya) azon pontjának feszülése miatt, ahol az osteolysis keletkezett, mely helyen már elkezdődött a rekalcifikálódás (a csont visszaépülése). Az anyatermészet a fáradtságnak értelmet adott ezzel a fázissal: az egyed, ember vagy állat lehetőleg maradjon nyugton és pihenjen, mert az ödéma általi belső nyomás miatt megfeszül a csonthártya, eltolja a csonttól, ezáltal a csontnak ebben a fázisban néha már alig van meg az a tartása, melyet addig a bandázsként szolgáló csonthártya biztosított neki.

Ezért vigyázzunk ebben a fázisban, mert többnyire a felnőtteknél fennáll a csonttörés, főként a combnyak-osteolysis veszélye!

Kisgyermekek esetében a csont elmésztelenedése javarészben általános kiterjedésű, merthogy általánosságban értékelik le önmagukat, például: „Az anyukám nem szeret már engem, már csak a kistestvéremmel törődik." Ezért a gyermekeknél szinte alig várható csonttörés.

Az akadémiai orvostudományban nem foglalkoznak sem a betegeik agyával, sem pedig a lelkével. (Niethammer, gyermekgyógyász professzor szerint: „A gyermekeknek, de leginkább a csecsemőknek még egyáltalán nincsenek is konfliktusaik."). Ők abból az őrült elképzelésből indulnak ki, hogy a leukocyták számát mesterségesen azonnal meg kell emelni. Az anyatermészet ezt magától is megteszi, de csak akkor, amikor az osteolysis már rekalcifikálódott, vagyis miután már meggyógyult. Teljesen természetes, hogy ezalatt az idő alatt lelkünk sebei begyógyulnak és helyreáll az agy érintett ödémás területe is. Ha az akadémikus gyógyítók egy megoldási fázisban lévő osteolysissel találják szemben magukat, osteosarcomáról beszélnek. Gyakorlatilag minden leukémiás gyógyulási fázis egy kisebb vagy nagyobb, sőt több osteosarcomának felel meg. A páciens szerencséje, hogy ezekről általában nem állítanak fel diagnózisokat.

A leukémia különféle fajtái: myeloid, lymphoid és monocytás leukémia.

Ezeket régen szigorúen megkülönböztették egymástól, viszont amióta tudjuk, hogy rendszerint ugyanabban a gyógyulási fázisban váltakoznak, már nincs akkora jelentősége.

Krónikus leukémia: egyszerűen csak annyit jelent, hogy az „önleértékelés-konfliktus" és annak megoldása újra és újra ismétlődik.

Myeloid leukémia: azt jelenti, hogy a vér differenciáldiagnózisában a myelocytákat minden kétséget kizáróan a leukocyták össztömege, vagyis leukoblasztok (éretlen leukocyták) alkotják. Mint említettem, régen a besorolásuk nagyon szigorú volt. Időközben már tudjuk, hogy recidívától recidíváig válthatják egymást a leukémia egyes fajtái, és hogy vannak „vegyes leukémiák", a myeloid és lymphoid leukémia keveréke.

Lymphoid leukémia (heveny nyiroksejtes fehérvérűség): a perifériás vérekekben a leukocyták főleg, vagy csak lymphoblastokból állnak. De itt is érvényben van az alábbi szabály: létezik vegyes, myeloid/lymphoid leukémia, vagy váltakozva követhetik egymást recidívától recidíváig.

Monocytás leukémia: a leukocyták túlnyomórészt vagy teljes egészében éretlen monoblastokból állnak.

Lymphoblastos leukémia: a perifériás erekben és a csontvelőben zömmel lymphoblastokat találunk. A „lympho" (nyirok) nevet azért kapta, mert eredetileg azt hitték, hogy ezeket a blasztokat a nyirokcsomók termelik. Nem egy fix fogalom a lymphoblastos és a myeloid blastos leukémia, mert a megjelenési formájuk változhat. Az éretlen lymphocytát nevezzük blasztnak.

A legártalmatlanabbnak tekintették régen az ún. krónikus vagy öregkori leukémiát és a kisgyermekeknél a lymphoid leukémiát. Az óriási tévedésben két apró igazság lapult. Tragikus módon ma kb. 30-40-szer annyi leukémiát diagnosztizálnak, mint korábban (noha valójában még ennél is több lenne). Alapjában véve minden lumbágó (hirtelen derékfájás) is egy kis leukémia.

Hajdanában egyetlen gyermekorvosnak sem jutott volna eszébe, hogy csontvelő punkciót hajtson végre egy lymphoid gyermekleukémiánál. Három és több hónapra rá további ellenőrzéseket végeztek, majd megállapították, hogy eltűnt a leukémia.

Az akut és a krónikus leukémia között az a különbség, hogy az egyiknél egyszer, a másiknál többször egymás után fut le a konfliktus. Ennek tudatában tulajdonképpen már senkinek, de főképp gyermekeknek nem kell már többé meghalnia leukémiában. Ha a páciensnek átmenetileg fájdalmai vannak, fáradt és gyenge, akkor is azt mondjuk rá, hogy „szerencsés, mert leukémiás".

Csontfájdalomra kemót és morfiumot adni kész elmebaj és ellentmond mindannak, amire az anyatermészet ezeket az értelmes tüneteket kitalálta. A mostani akadémiai gyógyászat ostobasága abban rejlik, hogy az éppen helyreállított sérült csontvelőt még jobban rongálja és többszörös kemoterápiával véglegesen olyan iszonyatos mértékben károsítja, hogy azután már egyáltalán nem tud meggyógyulni.

A csontvelő-átültetés teszi fel a koronát az elmebajra. A folyamat során a beteg csontvelőjét egy kemo"terápiával" teljes mértékig elpusztítják. Ezt követően egy idegen donor csontvelősejtjeit (néha az ún. teljes remissziós fázisban lévő csontvelőt) abban a reményben fecskendezik be az érpályába, hogy az majd a lerombolt csontvelőben nő, mint a gomba.

Soha egyetlen tudós nem tudta még rögzíteni, hogy egy rádioaktív sugárral kezelt csontvelősejt valóban a vérből a csontvelőbe vándorol és ott növekedésnek indul. Ellenkezőleg, az idegen sejteket gyorsan leépíti a szervezet és hamarosan teljesen lebomlanak. Ezt a betegeknek csak egy töredéke éli túl: csak azok, akiknél a csontvelő sugárkezelése valamilyen oknál fogva nem volt tökéletes, és így a saját csontvelő képes volt regenerálódni. Ha mindennek horderejét megértitek, tisztában lesztek azzal, hogy miért nem mer egyetlen professzor sem Hamer ellen kiállni és aligha van professzor, aki ezt az esztelenséget művelné saját hozzátartozóival.

Prof. Winkler, az akadémiai orvostudomány münsteri leukémiai központjának professzora nyilatkozott a Spiegel c. hetilapnak: ... „Ugyan négy héttel a kemoterápiás kezelés után már nem találunk a mikroszkóp alatt rákos sejteket, ennek ellenére még további öt hónapig kell vakrepülésben terrortevékenységet folytatnunk. Ezt az intenzív kezelést követi még egy 18 havi tablettakúra." Ez egy onkológus véleménye. (Spiegel, 47/1991, 336. old.)

Segítsetek véget vetni ennek az elmebajnak!